Testünk egy eddig ismeretlen ritmusának felfedezése – a craniosacralis ritmus és a craniosacralis rendszer
A beteget előkészítették, a sebészek bemosakodtak. A műtőben mindenki tudta a helyét és a dolgát. Csak egy ötször tíz centis sterilizált felület mutatta a feladatot, minden más megszűnt. A sebész szikéjével megnyitotta a bőrt, majd átvágta a szalagokat, aztán eltávolította a nyak közepén található két csigolya hátulsó, csontos részét. Így láthatóvá vált a kemény agyhártyán az a kis pénzérményi kalcium-lerakódás, amely oly sok szenvedést okozott már tulajdonosának és fejtörést az orvosoknak, hisz hosszú ideig nem találták a súlyos tünetek okát. A műtét nem volt veszélytelen, az agyhártya sérülése akár végzetes is lehet.
A sebész azt a feladatot osztotta orvos asszisztensére, hogy tartsa tökéletesen mozdulatlanul a kemény agyhártyát, míg ő eltávolítja róla a lerakódást. Segítőtársa azonban nem tudta teljesíteni a kérést – az agyhártyát ugyanis NEM LEHETETT MEGÁLLÍTANI ÉS MOZDULATLANUL TARTANI. Jött-ment. Folyamatosan, ritmikusan lüktetett. Ez a ritmus nem hasonlított sem a légzéshez, sem a szívveréshez – ez tisztán látszott a monitorokon. Valami egészen más volt. A testnek egy addig ismeretlen ritmikus rendszere.
A műtét sikerült, a beteg felépült, a büszkeségén csorbát szenvedett asszisztens, Dr. John E. Upledger pedig felvette a Sors által neki odadobott kesztyűt. Elkezdte vizsgálni, mit is talált tulajdonképpen, és milyen összefüggés lehet a ritmikusan mozgó agyhártya és az emberi test többi része között. Munkája során rájött, majd az 1970-es években a Michigani Állami Egyetem Orvostudományi Tanszékének professzoraként és egy kutatócsoport vezetőjeként elsőnek igazolta tudományosan, hogy a koponyacsontok felnőtt korban sem csontosodnak össze, hanem állandó mozgásra képesek. Ez teszi lehetővé az agyi-gerincvelői folyadék termelődéséhez és felszívódásához való térfogati alkalmazkodást, amely egy mindenki által kitapintható ritmikus mozgást eredményez. Innen kapta az általa kifejlesztett terápia a craniosacralis elnevezést (a koponya és a keresztcsont latin neveiből). Ez testünknek egy ugyanolyan önálló ritmussal rendelkező rendszere, mint a légzés vagy a szív- és érrendszer.
A craniosacralis rendszerben fejlődik idegrendszerünk, egész szervezetünk karmestere. Ez tárolja az eddig átélt fizikai és érzelmi eseményeket, melyek nyomán a craniosacralis rendszerben blokkok alakulhatnak ki. Hatásukra az agyi-gerincvelői folyadék egyenetlenül áramlik, és ez megakadályozza, hogy az idegeken keresztül az információ megfelelő módon jusson el a szervekhez vagy szervrendszerekhez, ami szövetek közti feszültségeket okoz. Ezek a feszültségek a terápia során leheletfinom mozgatásokkal oldhatók fel, amely a koponyacsontok mozgásainak helyreigazításán, és azon a felismerésen alapszik, hogy az agy által termelt gerincvelői folyadék ritmikus pulzálása minden csontban és testszövetben érzékelhető. Amikor helyreáll az áramlás ritmusa, akkor az idegrendszer munkája sem akadályozott többé, és elindulhat az öngyógyulási folyamat. Az áramlás harmonizálása a test minden részére kihat, így számtalan betegség esetén jótékony. A terápia az idegrendszeren keresztül segíti a hormonrendszer munkáját, hatással van a szívre és az érrendszerre, az immunrendszerre, valamint hatékony a légzőszervi betegségek kezelésében is. Segít krónikus nyak-, hát- és derékpanaszoknál, migrén és fülzúgás esetén, és felgyorsítja a sportsérülések és a műtétek utáni felépülést. Nyugtató és lazító hatása révén pedig azt vehetjük észre, hogy kipihentebbnek, lelkileg kiegyensúlyozottabbnak érezzük magunkat – és ezt a környezetünk is visszajelzi.